Tudjátok most elkezdtem gondolkodni, azon, hogyan is kezdődött az ébredésem és ma hol vagyok. Most nem írok tényeket, csak az érzések mentén fogok haladni, hátha jobban megértitek. Eleget beszéltünk tényekről és adatokról. Most a lélek szól a lélekhez!
Anno amikor én elkezdtem érteni a világot magam körül, nem volt egyszerű felfedezni minden zegét-zugát. Ahogy egyre többet tudtam, annál pirinyóbnak éreztem magam ahhoz, hogy én valaha is megértek ebből egy szót is. Kevesen voltunk ekkor.
Nem azokról beszélek, akik mindent tudtak elejétől fogva, mert a gépezet része, bár azt is kétlem, hogy ők minden részét átlátják. Én azokról beszélek, akik elkezdtek nyiladozni. Magként a föld melegéből éreztük, hogy lassan a kemény maghéj felrepedt és valami új világ nyílik meg. Elkezdtünk szárba szökni, és ahogy a szárunk nőtt egyre erősebb és mélyebb gyökereket kezdtünk növeszteni.
Új világ ez. A bezárt kis csendes, dohos, hideg, nyugalmas világunkból, valami egésze más kezdett el lenni. Olykor még mérgelődtünk is, hogy de miért, jó volt az úgy nekünk. Megértettük, hogy nem kell elhagyjuk a földet, mert a gyökereinknek az ad szívmelengető otthont. A szikleveleink szárba szökkentek, már kezdtük élvezni a napnak a fényét is. Akkor még nem tudtuk mi lesz belőlünk, egy kemény törzsű fa, vagy egy fűszál a szikla tövében, nem is érdekelt bennünket csak jó volt az új világ. Aztán jöttek az özönvizek. Sokunkat elvitt a víz.
Van, akit már mag formájában, kit cserje korában. Volt, aki kiszáradt, még mielőtt lett volna belőle valami. Őket, vagy így, vagy úgy, elvitte a víz. Sokan kiabáltak, visszafele, hogy én nem értem mit beszél ő, sőt nagyon távolodok tőle. Én meg csak ott álltam a gyökereimmel kapaszkodva a földbe és a sziklába. No igen, nekik úgy tűnt én távolodok. Azt sajnos nem vette észre, hogy gyökerét vesztette, kiszáradt és elvitte a nagy ár. Ott álltam és jöttek az évszakok és váltottam a leveleimet, növekedtem, tapasztaltam milyen a hideg és a meleg, az eső és a szárazság.
A lehullt leveleim táptalajt nyújtott más magoknak. Láttam, ahogy egyre több fa és cserje nő körém. Tapasztalatokat adnak át és nyújtanak menedéket ők is az új magoknak. Egyre hevesebb esők jöttek. Egyre nagyobb áradások folytak. Egyre több szikla tövén hullt le levél, ami védelmet nyújtott új magoknak. Sok elsodort vastag törzsű öreg tölgyeket láttam kettétörve és sodródni az árban. Sok gallyat és cserjét is.
Ma amikor ezeket a sorokat írom már egy erdőt látok, fákkal bokrokkal füves virágzó réttel és ha bár a természetet megregulázni nem állmódjában egy sziklatövében ágaskodó fának, de óvhatom a nagy széltől és ártól az új hajtásokat. Amit látok az elképesztően szép. Ma már látom, ahogy az öreg kitört tölgyeknek a magjai kihajtanak és védelemben nőnek. Köszönöm nektek, hogy vagytok, már nem csak egy fa vagyok a sziklatövében, hanem egy erdő része.
–Bíbor-
