Szendi Gábor, 2015.02.27 14:01

Aki ma a kötelező és ajánlott oltások
kérdésében tudni véli a helyes választ, az valószínűleg alultájékozott,
vagy elkötelezett híve az oltáspárti, esetleg az oltásellenes
nézeteknek. Igazság szerint már csak azért sem lehetne egységes
álláspont, mert minden oltás más kérdéseket vet fel.
Az oltás ügyében kialakult kiélezett helyzet higgadt megvitatását
ellehetetleníti az oltáspártiak erőfölénye: mögöttük ott áll a hatalom,
amely akár törvényi eszközökkel is kikényszerítheti a kötelező oltás
beadását. Természetesen bármit kötelezővé lehet tenni. Az oltások
története azt bizonyítja, hogy ennek sok ártatlan áldozata volt és van.
Egy kötelező vagy ajánlott oltás bevezetésekor mindig közegészségügyi
érdekekre hivatkoznak, ám egy ilyen döntés komoly oltóanyag-ipari
érdekeket is jelent. Persze nem azzal van baj, hogy az oltóanyag
előállítása üzlet, hanem azzal, ha a profit kezdi irányítani a
közegészségügyet. Az ipar és az egészségpolitika összefonódása időnként
túlságosan is nyilvánvaló, máskor csak sejthető, de a tudományos máz és a
közjóra való hivatkozás leggyakrabban elfedi az érdekkapcsolatokat.

Fertőző
betegségek mindig is voltak, a ma élő természeti népek körében is
ismertek. Ám lényeges különbség, hogy a trópusokon a fertőzések
elsődleges forrása nem az ember, hanem az állatok. Tíz súlyos
betegségből nyolcat rovarok terjesztenek, míg a földművelés
kialakulásával, majd a sűrűn lakott településekkel az ember olyan
környezetet teremtett magának, amely melegágya lett a ciklikusan
jelentkező pusztító járványoknak, amelyek olykor egy-egy terület, de
akár Európa lakosságának harmadát-felét kipusztították.
Felmerülő aggályok
A pusztító járványok okozta állandó fenyegetettség hatására vett az
orvostudomány fejlődése olyan irányt, amely végül elvezetett a kórokozó
elmélethez, illetve a különféle immunizálási eljárások kifejlesztéséhez.
A 18-19. században a fertőző betegségek voltak a halálozás legfőbb
okai. Mára a fertőző betegségek visszaszorultak, ezt azonban
sokféleképpen lehet magyarázni. Amióta orvostudomány létezik,
képviselőit mindig is jellemezte egyfajta öntömjénező szemlélet, ennek a
narcisztikus önképnek a talaján születtek meg azok a túlzó állítások,
melyek szerint az orvoslás vetett véget a járványoknak, s hosszabbította
meg az emberek életét.
Thomas McKeown akkoriban kezdett publikálni,
amikor az orvostudomány végképp el volt szállva magától, hisz első
tanulmánya idején, 1955-ben már felfedezték az antibiotikumokat, a
szteroidokat, a gyógyszeripar rohamos fejlődésnek indult, és már javában
elkezdődtek az egyes fertőző betegségek elleni oltási kampányok.
McKeown 1835-től az angliai halálozási és megbetegedési statisztikákat
tanulmányozta, és kimutatta, hogy nem az orvoslás fejlődése, hanem a
szociális és gazdasági fejlődés (az emberek javuló lakhatási helyzete, a
jobb táplálkozás) szorította vissza a járványos betegségeket. Mint
kritikusai a szemére vetették, McKeown némileg alábecsülte a
közegészségügyi állapotok javulásának (csatornázás, tiszta ivóvíz,
szemételszállítás), a járványügyi intézkedéseknek a hatását. A tiszta
ivóvíz és a csatornázás Norvégiában 1870-1970 között 75%-kal
csökkentette a halálozást. Ebből csak a bélrendszeri fertőzések
csökkenése 12%-os javulást eredményezett. Az újabb elemzések is azt
bizonyítják, hogy a tbc miatti halálozás csökkenését nem az 1950-től
bevezetett BCG-oltás, hanem sokkal inkább a szociális körülmények
korábbi folyamatos javulása idézte elő. A háborúk idején megnövekedett
tbc okozta halálozást a szociális körülmények romlása magyarázta.
 |
(Forrás: Griffiths és Brock, 2003)
Nemcsak a tuberkulózis-, de a tüdőgyulladás-, diftéria-, kanyaró- és
tífuszeredetű halálozás visszaszorulásában is jelentéktelen szerepet
játszottak a különféle orvosi eszközök (oltás, antitoxin, szulfonamidok,
antibiotikumok). Pl. a kanyaróhalálozás az USA-ban 1900-tól az oltás
bevezetéséig 98%-kal csökkent, s hasonlóképpen a szamárköhögésből eredő
halálozás 90%-kal.
 |
A grafikonon jól látható, hogy mire a védőoltásokat bevezették, a
fertőző betegségekből fakadó halálozás minimálisra csökkent. A
skarláthalálozás visszaszorulása jól példázza azt, hogy védőoltás nélkül
is visszaszorulnak a fertőző betegségek. A kötelező oltást ellenzők
szemében ez a folyamat fontos érv. Ha ugyanis egy betegség már nem
halálos, kérdés, hogy az oltások mellékhatásai és szövődményei nem
jelentenek-e nagyobb kockázatot az esetleges fertőzéssel szemben? A
járványok megfelelő kezelésére jó példa az ebola, amely ellen jelenleg
nincs megfelelő védőoltás, a nyugati világban mégsem tudott elterjedni,
mert a karantén és a megfelelő védőruha gátat vetett ennek. Hasonló
példa lehet a HIV kordában tartása, vagy a nemi betegségek
visszaszorítása.
Az oltáspártiak viszont azzal érvelnek, hogy az
oltások nem is a halálozás, hanem a megbetegedések visszaszorítására
szolgálnak. Az érvelés azonban kicsit a gombhoz szabott kabát esete,
hiszen ha már a védőoltások nélkül is minimálisra csökkent a halálozás,
akkor nem is lehetne a kötelező oltások mellett mással érvelni. Ráadásul
az oltáspártiak a hepatitis B-, a HPV- vagy az influenzaoltás esetében
az oltáspropagandában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a védőoltással
a végzetes kimenet elkerülhető. Valójában tehát arról van szó, hogy az
oltások mellett mindig azzal kardoskodnak, ami a propaganda
szempontjából éppen hathatósabb érvnek tűnik.
A kötelező oltásokkal szemben számos aggály felmerül.
Az egyik, hogy a természetes fertőzések tartósabb, a védőoltások
viszont idővel gyengülő védettséget idéznek elő, így sok, gyermekkorban
veszélytelen gyermekbetegség súlyosabb kimenetelű felnőttkori betegség
képében jelenhet meg. Például az oltás okozta immunitás gyengülése miatt
a diftériával szemben a felnőtt népesség 50%-a már védtelen, ez
Oroszországban 1993-ban 190 ezer megbetegedéshez és 4000 halálhoz
vezetett. A rózsahimlővel szembeni védettség hasonló problémát vet fel:
hiába oltják be a gyerekeket, éppen felnőttkorra gyengül a védettség,
amikor a terhesség alatt kialakult rózsahimlő komoly kockázatot jelent a
magzatra nézve. Amíg nem volt rózsahimlő elleni védőoltás, addig az
ismételt fertőzések révén a népesség 90%-a védett volt. A rémisztő
gyermekparalízist okozó poliovírus a 19. században alig okozott
megbetegedést, holott szinte a teljes népesség fertőzött volt. Az anyák
polióval szembeni antitestjei annyi védettséget jelentettek a
gyerekeknek, hogy a betegség tünetmentes vagy enyhe lefolyású volt.
Ahogy javultak a közegészségügyi állapotok, s egyre kevesebb embernél
alakult ki védettség, járványok alakulhattak ki, s a betegség súlyossá,
gyakran halálossá vált. Így változott egy korábban ártalmatlan vírus a
20. századra rettegett betegséggé.
A másik, hogy a védőoltások nem
veszélytelenek, súlyos egészségkárosodást, de akár halált is okozhatnak.
Míg a közegészségügy szemében az oltások áldozatai a népesség
immunizálásának érdekében elszenvedett járulékos veszteségek, addig az
egyén szempontjából az oltási károsodás egészséges gyerekek feláldozását
jelenti mások megbetegedésének elkerüléséért.
Hogy ezek a veszélyek
nem puszta oltásellenes riogatások csupán, álljon itt néhány kirívó
történet az oltások múltbeli és jelenkori történetéből.
Tévedések és tragédiák az oltások történetében
Szándékosan nem idézek a vakcináció hőskorából eseteket.
Tanulságosabbak a modernebb korból származók. Mindegyikben közös, hogy
az oltóanyagba fel nem ismert vírusok kerültek, ami vagy közvetlen
járványt, vagy későbbi megbetegedéseket okozott.
1942-ben az
amerikai hadseregben sárgaláz ellen oltottak, melynek következtében 51
ezer ember hepatitisben fertőződött meg, 150-en meghaltak, s sokaknál
évekkel később alakult ki cirrózis vagy májrák.
A Jonas Salk által
kifejlesztett inaktivált poliovírust tartalmazó oltóanyaggal 1955 és
1963 között 10 millió embert immunizáltak. 1955-ben, amikor még csak
tesztelték az oltóanyagot, az oltást követően poliojárvány alakult ki.
Kiderült, hogy a Cutter nevű oltóanyaggyártó vakcinájába élő vírus
került. Ekkor 460 gyermek betegedett meg. Az oltóanyagba később az
előállítási technológia révén belekerült egy SV40 nevű majomvírus, amely
embernél agy-, tüdő- csont- és egyéb rákot idézhet elő. Manapság a
becslések szerint évente 2000-en halnak meg az SV40 okozta rákban. Az is
kiderült, hogy a vírus generációról generációra átadódhat. Az ügy jól
szemlélteti a közegészségügyi hozzáállást: már 1960-ban fény derült a
rákkockázatra, de az eredmény publikálását megtiltották, a kutatót az
oltóanyag további vizsgálatától eltiltották, és az oltáson nem
módosítottak.
Az 1963-tól majd kétmillió adagban beadott, elölt
kanyaróvírust tartalmazó oltásról kiderült, hogy egy év után nem
nyújtott védettséget, sőt egy atipikus kanyaróra hajlamosította az
oltott gyerekeket. 1998-ban Jordániában a kanyaróoltás miatt 122
gyermeket kellett kórházban kezelni. A WHO tömeghisztériának minősítette
ezt, hasonlóképpen a 2002-ben Kínában bekövetkezett hasonló esetet is,
ahol enkefalitisz elleni oltástól 900 gyerek került kórházba.
A
gyermekbénulás elleni oltás 2000 óta 9 ízben okozott járványt, mivel az
oltásban használt élővírus mutálódott, és vadvírussá változott. 2006-ban
Nigériában 70 gyermek megbénulásáról tudnak. Mivel az élővírussal
történő vakcináció olcsóbb, a WHO ezt alkalmazza, ez viszont újra és
újra járványt robbant ki. 2006-ban az oltóanyagtól 1600 indiai gyermek
betegedett meg gyermekbénulásban.
Sajnos ezek az esetek csupán a
jéghegy csúcsát képezik, a legtöbb ilyen rendellenes esemény nem kap
nyilvánosságot, ugyanis a nemzeti és nemzetközi hatóságok az oltás
negatív hatásainak eltussolásában érdekeltek.
A közegészségügy
bizalmat kér, de nem szolgál rá a közbizalomra. Pedig a növekvő
oltásellenesség és a múltbeli tanulságok arra kellene hogy
figyelmeztessék a közegészségügyet, hogy ha közérdekről van szó, fontos a
transzparencia, és nem kerülhető meg a nyílt vita sem.
A H1N1 tanulságai
Elég csak a közelmúlt H1N1-„világjárványára" gondolnunk. Az Európa
Tanács, majd több nemzeti közegészségügyi intézmény vizsgálódása nyomán
napvilágra került tények azt bizonyították, hogy a WHO titkos
bizottságában, amely a 2009/2010-es influenzajárványt világjárványnak
minősítette, az ipar által szponzorált tudósok ültek. Ez a
„világjárvány" 7 milliárd dolláros piacot teremtett az oltóanyagiparnak
és az antivirális szereket gyártóknak. A legtöbb kormány óriási
készleteket vásárolt fel vakcinából is, antivirális szerekből is. A
magyar közegészségügy nagy nyomás alatt tartotta a magyar lakosságot,
véleményformáló személyeket béreltek fel a lakosság megfélemlítésére, s
az egészségügyi miniszter még feljelentést is tett rémhírterjesztés
címén azok ellen, akik bírálták a hivatalos oltáspolitikát. Időközben
aztán kiderült, hogy a „világjárványba" feleannyian haltak bele, mint a
szokásos, évenként jelentkező szezonális influenzába, az oltások
hatástalannak bizonyultak a vírussal szemben, és a keringő vírus
rezisztens volt a nagy mennyiségben felvásárolt antivirális szerekkel
szemben is. Korábbi vizsgálatok már igazolták, hogy a
legveszélyeztetettebb időseknél az influenzaoltások a gyenge immunválasz
miatt eleve hatástalanok, de egészséges felnőtteknél és gyermekeknél
sem volt igazolható, hogy az influenza elleni oltások bármit is érnének.
A gerjesztett pánik hatására nagyon sokan beoltatták magukat, kitéve
szervezetüket a ritka, de súlyos szövődményeknek. Emlékezetes, hogy
1976-ban már volt egy ilyen vaklárma az USA-ban, s a tömeges oltást
azért kellett felfüggeszteni, mert a bénulást és akár halált is okozó
Guillain-Barré-szindróma az oltottak körében az átlagnépességhez képest
hússzor gyakoribbá vált. A kiküszöbölt veszélyek helyett azonban
jelentkeznek újak. A 2009-es H1N1-vírus ellen kifejlesztett,
Nyugat-Európában alkalmazott Pandremix nevű oltóanyagtól legalább 800-an
narkolepsziát kaptak, ami egy gyógyíthatatlan, a normál életvitelt
lehetetlenné tevő autoimmun betegség. Ez utóbbi eset azt jelzi, hogy
némely állam (francia, norvég) közegészségügyi hatóságai komolyan veszik
az oltások kockázatait.
A mesterségesen, üzleti okokból gerjesztett
influenzapánik során a közegészségügy tekintélye komolyan lejáratódott,
s joggal lehet attól tartani, hogy ha egy nap valóban súlyos ügyben
kell riadóztatni a lakosságot, már senki nem fog hinni a hatóságoknak.
HPV
A HPV-oltás értelmetlenségéről és veszélyeiről már írtam (IPM 2010.
október), itt ismétlésként csak annyit, hogy túl az oltási kockázatokon,
problémás, hogy az oltás mindössze két vírustól véd meg, s marad még
kb. 13 nagy kockázattal rákot okozó HPV vírus. Az oltás klinikai
vizsgálata nem igazolta a komoly védelmet, azt sem tudni, mennyi ideig
véd. Ráadásul az oltott nők kevésbé lesznek ezentúl motiválva a
rendszeres szűrésre, akár növekedhet is a méhnyakrákos esetek száma. Így
a gyártókon kívül valószínűleg senki nem nyer, inkább csak veszít ezen
az oltáson.
Aluminium adjuváns, hepatitis B-oltás
Sajnos a még oly gondosan előállított oltás is okozhat súlyos
károsodást, ami viszont a vakcináció mai technológiáját kérdőjelezi meg.
Alumíniumvegyületet évtizedek óta adnak az oltásokhoz, hogy fokozzák az
oltásra adott immunválaszt. Sokáig az alumíniumot „semleges" elemnek
tekintették, mára azonban kiderült, hogy az alumínium a szervezetben,
különösen az idegrendszerben felhalmozódik és idegméregként hat.
Elsősorban
az alumínium adjuvánsnak, illetve szilikonnak tulajdonítják azt az új
autoimmun betegségcsoportot, amelyet ASIA (Autoimmune Inflammatory
Syndrome Induced by Adjuvants) mozaikszóval neveztek el. Az ASIA körébe
tartoznak az oltás kiváltotta klasszikus autoimmun betegségek (lupus,
rheumatoid arthritisz, sclerosis multiplex, 1-es típusú cukorbetegség),
mozgászavarral vagy bénulással járó degeneratív neurológiai betegségek
(pl. Guillain-Barré-szindróma), alvászavar, memóriazavar, krónikus
fáradtság, de felmerült az autizmus is mint lehetséges következmény.
Mivel a kötelező oltásokban gyakran fordul elő alumínium adjuváns, már
kisgyermekkortól megkezdődik az alumínium felhalmozódása a szervezetben
és az idegrendszerben.
A legmarkánsabb, bár közvetett bizonyítékai az
ASIA-szindróma létezésének a tömeges francia, hepatitis B elleni
oltáskampány adataiból nyert tapasztalatok. 1992 és 1998 között több
mint 20 millió embert oltottak be hepatitis B ellen, majd, amikor
felmerült, hogy sclerosis multiplexet okozhat az oltás, a kampányt
leállították. Dominique Le Houézec az adatokat elemezve kimutatta, hogy
régiónként 65-100%-kal nőtt az oltást követő években az SM-betegek
száma.
A szerző azt is kimutatta, hogy az oltást követően az évek során
nem csökkent az új SM-betegek száma, hanem folyamatos lassú emelkedést
mutat, ami az oltások elhúzódó hatásának tulajdonítható.
Az ASIA-szindróma felállítása azonban csak az első lépés afelé,
hogy az orvoslásban polgárjogot nyerjen az oltásokat követő
mellékhatások alapos vizsgálata, amit a hivatalos szervek folyamatos
tagadása, az orvosok teljes tájékozatlansága és a mellékhatás
jelentésének önkéntes jellege rendkívül megnehezít. Aki ma panaszkodni
mer az oltás okozta megbetegedésre, az könnyen megkapja a hipochonder
vagy az oltásellenes címkét.
Oltsunk vagy ne oltsunk?
Valójában nem ez az igazi kérdés. A védőoltások bevezetése népességi
szinten olyan új immunológiai helyzetet teremtett, amelyből már nehéz
lenne kihátrálni. Másfelől a vakcinációt az orvostudomány diadalának
tekintik, s a kötelező oltások a közegészségügy szent teheneivé váltak.
Az oltások hatásosságába és veszélytelenségébe vetett hit ma ideológiai
kérdés. Pedig a védőoltások nem nyújtanak életre szóló védettséget, és a
kórokozók sem tűntek el a népességből. Az időnként kirobbanó járványok
nem feltétlen az oltási fegyelem lazulásával, hanem az oltások évekkel
csökkenő védőhatásával és a kórokozók permanens jelenlétével is
összefüggenek.
Oltásügyben az igazi kérdés az, hogy vajon elég
biztonságosak-e az oltóanyagok, és ha nem, lehet-e ezen javítani. Az is
kérdés, valóban szükség van-e mindazon oltásra, amit az oltóipar és a
közegészségügy oly buzgón szorgalmaz. Amikor az állam oltáspárti, az
oltóanyagipar ellustul. Védettséget élvez, az oltások mellékhatásaiért
nem terheli felelősség, az oltások okozta mellékhatásoknak és
károsodásoknak aktív figyelése és követése nincs, mert eleve az a
feltételezés, hogy az oltások veszélytelenek. Ezért elég reménytelen
bizonyítani a kapcsolatot egy oltás és egy évekkel később fellépő
károsodás között. Természetesen bizonyos problémák elkerülhetetlenül
szemet szúrnak, de ezek esetében jobb stratégia évtizedekig vehemensen
védelmezni valamit, majd sutyiban kiiktatni a problémás oltásösszetevőt.
Így tűnt el az oltások legtöbbjéből a higany, miközben évekig azt
hallottuk, hogy nincs is vele semmi probléma. Valójában csecsemőknek
higanytartalmú oltást beadva a higany toxikus szintet ért el (Link,
2005), és majomkölykökkel végzett higanyos oltásvizsgálat igazolta az
idegrendszeri károsodást. A közlemény története is árulkodó: a Neuro
Toxicology szaklap először befogadta közlésre (elektronikus formában meg
is jelentették), majd megtagadták a közlést, és végül csak egy másik
lap közölte le a tanulmányt. Később humán vizsgálatok is felvetették,
hogy a tartósítószerként alkalmazott higanyvegyület fejlődési
visszamaradást és autizmust is okozhat gyerekeknél.
Az oltásokkal
kapcsolatos aggodalmakat egyre kevésbé lehet szőnyeg alá söpörni. Nem
kétséges, hogy némely oltásra a jövőben is szükség lesz. De nem mindegy,
milyen áron.
Forrás